A gyerek általában 2-2,5 éves korában tud már ceruzát fogni, és fölfedezi, hogy az nyomot hagy a papíron. Még nem is a papírra kerülő vonalaknak örül, hanem a mozgás, a mozdulat az, ami örömet szerez neki. Ez a rajzolás előfoka. A gyerek ide-oda húzza a ceruzáját. Nem alkalmazkodik a kerethez, a papír széle nem korlátozza mozdulatait, kusza vonalai kifutnak a rajzlapból. Az első, további fejlődésnek tekinthető változás az, hogy a mozgás alkalmazkodik a papírszabta határhoz. Ezen a fokon is a funkcióöröm vezérli a gyereket, s bár már határozottan örömét leli a papírra kerülő vonalakban is, a firkálás még nem az ábrázolás eszköze. A gyerek a kész firkának főként a környezet kérdései nyomán kezd jelentést adni. Ezzel a képeskönyv nézegetésének egyik viselkedési mintáját (a megnevezést) követi. Lassanként hozzászokik ahhoz, hogy a firkáláshoz jelentés tartozik, s már nem utólag, hanem közben is mondogatja, hogy mit rajzol. Ez azonban még nem a valóság ábrázolásának az igényét fejezi ki. A gyerek firkál, játszik azzal, hogy a ceruza mozgása nyomán vonalak maradnak a papíron, s ehhez a játékhoz hozzátartozik az, hogy közben valamilyen jelentést adjon firkájának. De a vonalak és a jelentés között még nincs tartalmi összefüggés. A jelentés önkényes, asszociatív, bármikor megváltoztatható, tartalmilag független a vonalaktól. Hároméves kora körül jelenik meg rajzaiban az ábrázolás szándéka. Kezdetét veszi egy rövid szakasz, amelynek ábrázolási furcsaságai a gyerek szemléletének és rajzolási technikájának az ellentmondásából fakadnak. Tagolatlan egészet lát és él meg, de lerajzolni azt, amit lát, csak részletről részletre haladva tudná. Csakhogy az ő szinkretikus szemléletében az is önálló egész, amit mi részletnek látunk. Embert akar rajzolni, de valójában nem embert, hanem fejet, lábat, kezet csinál ? mindegyiket külön egészként és nem egy ember testrészeiként. E rövid ideig tartó szakasz néhány jellegzetességét a gyermekrajzok még sokáig megőrzik. Aránytalanság. Az emberek nagyobban, mint egy kétemeletes ház, a fa fölér a felhős, napos égig. A labda ötször akkora, mint a vele játszó gyereknek a feje, a kislány majdnem olyan magas, mint a domb, amin áll. Az érintkezés és a bennefoglalás adekvát ábrázolására a gyerek nem képes. A kalap a fej fölött lebeg, a bicikli kerekei nem érintkeznek a váz többi részével. Van arc is, szem is, de a szem az arcon kívül, az ablak a ház falán kívül. Az irányok gyakran véletlenszerűek. A tető a ház belseje felé van rajzolva, a kerítás teljesen független a háztól. A tárgyaknak és a dolgoknak nincs meg az a szemléletes rendje, ahogyan a felnőtt látja a világot. Csaknem bármilyen elrendezésben érvényesek, viszonyítás nélkül. Az ember akkor is ember, ha a feje külön van a törzsétől, a mozdony akkor is mozdony, ha teste magasan a kerekek fölött lebeg. A gyerek ugyanis nem külső mintát követ. A belső szemléleti kép viszont, amely irányítja, 3-4 éves korában még szegényes, mindössze egy-két pregnáns elemből tevődik össze. Ezeknek a jelenléte elég ahhoz, hogy az ábrázolást a megfelelés élménye kísérje. Így jöhetnek létre szétdobált elemekből álló egészek. Ablak, kémény, kapu elegendő a házhoz, tekintet nélkül arra, hogy hol helyezkedik el. Az ötödik életévben a gyerek már leküzdötte az alapvető technikai nehézségeket. Növekszik a valósághű ábrázolás igénye. Ábrázolásmódját sokáig az határozza meg, hogy mit tud a dolgokról. A szemlélet alá van rendelve az ismereteknek. A rajzolásnak ezt a szakaszát intellektuális realizmusnak nevezik, mert a gyerek a valóságnak megfelelően rajzol, csakhogy nem úgy rajzolja a dolgokat, ahogyan látja őket, hanem azt adja vissza, amit tud róluk. Ábrázolása ideovizuális, képzetvezérlésű. Így a rajzban a valóságnak egészen különböző szintjein levő dolgok kerülhetnek egymás mellé, pusztán azért, mert a gyerek fejében egyazon ismeret- vagy élménycsoportot alkotnak. A ház mellett egy ágyban alszik a kislány, kezében óriási virág, amit álmodik. Képzeleti, mesebeli, álomszerű jelenségek ugyanúgy jelen lehetnek a képen, akár az észlelet dolgok. Az ábrázolt tárgyak gyakran átlátszóak. A gyerek az éppen nem látható részleteket is feltünteti. A ház falán át látható, hogy mit csinálnak a lakásokban az emberek, a pilóta átlátszik a repülőgép testén. Az ábrázolás több szempontú. Mintha a dolgokat egyidejűleg több nézőpontból lehetne látni. Profilból ábrázolt emberarc, két szemmel; ház, amely egyszerre több oldalról látható. A nézőpontok különbözősége megmutatkozik a kiemelt részletekben is. A gyerek úgy rajzol meg egy játszóteret vagy agy tájat, mintha a túlsó oldalról nézné, de egy részletet ? egy tavat vagy egy kertet ? úgy képez ki kör alakban, mintha felülről látna rá. A rajzokon kiemelt, emocionálisan felnagyított részleteket látunk. Pl óriási hajkoronát vagy fejdíszt, akkorát, mint maga az ember. Az ideovizuális személetmód megnyilvánulása az eseményláncok ábrázolása is. A gyerek szalagszerűen vezet egy eseménysort, amely nem lakot szemléleti egységet, hanem időben egymás után lepergő részletekből áll. Esetleg ugyanannak a részletnek a többszörös visszatérésével fejezi ki, hogy eseménysorról van szó, amelynek mozzanatai különböző időpontokban játszódnak le. Pl az első epizódban gyerekek vonulnak az utcán, majd egy hegyet lehet látni, azután megint a gyerekeket, akik most már a hegy túlsó oldalán vannak, s végül az erdőt, ahol letelepedtek. Az ideovizualitásnak ezek a jellegzetességei 10 éves korra általában eltűnnek. A gyerek ábrázolásmódját 9 éves kortól kezdve egyre inkább a szemléleti realizmus jellemzi. Most már azt akarja lerajzolni, amit lát, és úgy, ahogy látja. A sokféle próbálkozás mutatja, hogy milyen nehéz ezt megvalósítania. A gyerekrajz ugyanis hosszú ideig kétdimenziós. Rendezési elvét a ?fent? jelentésű és a ?lent? jelentésű ábrázolási elemek adják. A gyerek alul rajzol egy vonalat, a földet, s ezzel megjelölte, hogy hol van ?lent?, fölül meg kék vonallal megrajzolta az eget. Vagy napot rajzol, és ezzel jelöli meg a ?fent?-et. E két támpont között függőlegesen rendezi el a házakat, a fákat, az embereket. Amint azonban megjelenik a ?látott? ábrázolásnak az igénye, ebben a ?fent-lent? jelzésű síkba nem fér bele többé az, amit ábrázolni akar. Olyan elrendezést keres, amelyben a dolgok egymás mögöttisége is észlelhető. A mélységre lenne szüksége, az előttnek és a mögöttnek olyan jelzésére, mint amilyen a ?fent? és a ?lent? volt. Egyik próbálkozás ennek megvalósítására a több szintű ábrázolás. A gyerek megrajzolja a ?lent?-vonalat, s elhelyez rajta bizonyos elemeket: házat, fát, kislányt. Köztük egy másik ?lent?-szinten helyez el egy másik házat és egy másik fát. A magasabb szint a messzebbet jelzi és nem a ?fent?-et, amelynek más jelzése van, a nap. Az előtér-kiképzésű rajzokon a házat járda veszi körül vagy kert; a járdán esetleg emberek, a kertben esetleg fák. Az előtér révén az a benyomásunk, hogy a ház hátrább van. Az elkanyarodó úttal a gyerek a messzeséget ábrázolja, így fejezi ki a mélységet. Vannak rajzok, amelyeken az út nem vezet sehova. Csak egy bekanyarodást látunk. Ez mutatja, hogy a gyerek nem egyszerű utat rajzol, hanem az út segítségével mélységet ad a tájnak. Más gyerekek dombábrázolással igyekeznek kimunkálni a rajz mélységét. A domb oldalára házakat, fákat, embereket rajzolnak. Az, hogy ezek egyre magasabban vannak, jelzik a messzeséget. Az alapvonal, amelyen elhelyezkednek, ferde (hiszen domboldal), s mivel a lejtőnek megfelelő alapvonalon állnak, félig-meddig a levegőben lógnak; a kémények szinte vízszintesen fekszenek a tájban. S végül a közelség-messzeség jelzésének, a mélység kifejezésének eszköze a részleges takarás is. A gyerek felhőt rajzol, mellé egy fél napot, ez mutatja, hogy a nap a felhő mögött jár. A háznak a tetején látszik a fa orma, ami jelzi, hogy a fa a ház mögött van. A közel-távol jelzésének e sokféle próbálgatása közben a gyerek egyre inkább megtanulja a tárgyak téri ábrázolását. Rajzfejlődése, az alkalmazott pedagógiai módszerektől függően, ettől kezdve kétféle irányt vehet. Vagy a látott világ és saját belső világa jobb kifejezésének szolgálatába állítja a megtanult ábrázolás fogásokat, vagy eluralkodik a megtanult technika, fölébe kerekedik a spontán jelzéseknek; túltengenek a sablonok. Az esetek többségében ez az utóbbi következik be. Az ábrázolás mint a valóság rögzítése és kifejezése veszít vonzerejéből. Az írás, a beszéd, a lejátszás jellegzetesebb kifejezője lesz a gyerek mondanivalójának. Ezzel, nagyjából a tizenkettedik életévben, lezárul a gyermekrajz korszaka. Forrás: Mérei ? Binét : Gyermeklélektan 186. old.