Énnek nevezzük a lélektanban az önmagunkról való tapasztalatoknak, ismereteknek a rendszerét: a testünkről, képességeinkről, élményeinkről megőrzött tudást. Ez teszi lehetővé, hogy elkülönítsük önmagunkat a külvilágtól, hogy szabályozzuk a helyzetek megoldására fordított erőfeszítéseinket. Ez az egész tapasztalat- és tudásrendszer magában foglalja azt a cselekvéseinkben lappangó, lassan kialakuló tudást, hogy ami velem történik, annak én vagyok az alanya, azt én élem át. A csecsemő számára nincs én és nem-én. Ha a keze eltűnik a látóteréből, ezt valószínűleg ugyanúgy éli meg, mint ha a csörgője vagy akár az anya arca tűnik el. Lassan, fokozatosan ráeszmél arra, hogy ha a kezét a szeméhez közelíti, akkor látja, ha távolítja, nem látja; ha oldalra fordítja fejét, megint megpillantja, ha előrenéz, elveszíti. Ha megfigyeljük, ahogyan három hónapos kora körül a kezét nézi, kézmozdulatait fürkészi, szinte módszeresnek tűnő aprólékossággal viszi be a kezét a látóterébe és tünteti el újra, s csinálja ugyanezt néhány hónappal később a lábával ? nyomon követhetjük, ahogyan lassanként feldereng benne, hogy ő maga az , aki a kezét vagy a lábát fölemeli. Mintegy begyakorolja, hogy a látott kéz vagy láb a sajátja. Az én és a külvilág különválásának folyamata két fonalon halad. Az egyik az, hogy a csecsemő belső vázlatot alakít ki saját testéről, mozgásáról, amely viselkedésének a szabályozásához elengedhetetlen. Ezt a belső vázlatot nevezzük test-sémának. A másik fonal, amely az önmagunkról való tapasztalatok rendszerezéséhez vezet, társas történésekből szövődik. Az én és a külvilág különválasztásában a személyiség felfedezése egy másik embernek a közvetítésével történik. Az énről és a másikról való tudás nagyjából egyszerre alakul ki. Csak akkor tudhatom, hogy én vagyok, ha tudom, hogy van másik.