Az embercsecsemő, létfeltételeit tekintve koraszülött. Nemcsak megszerezni nem tudja táplálékát, hanem a szoptatási helyzetbe is bele kell tanulnia; a szopó mozdulatot is be kell gyakorolnia. Helyzetváltoztatásra nem képes. Léte anyjától függ. Az újszülött viszonya az anyjához vagy a gondozójához emberi sajátosság: olyan helyzet, amelyet egyrészt a lét biztosítása, másrészt a ráutaltság határoz meg, s a kisgyerekben ennek egy idő után megvan az érzelmi megfelelője is. Az anyához való kapcsolat igénye mint biztonsági szükséglet jelentkezik, hiánya a bizonytalanság feszültsége. A kisgyereknek hosszú ideig anyja az egyetlen, a legfőbb emberi kapcsolata, s így ez a kapcsolat feltétele és első mintája az olyan kötődéseknek, amelyeket felcserélhetetleneknek tudunk megélni. Ha ezt a kapcsolatot elemezzük, mindenekelőtt létfontosságú jellegét kell megragadnunk: nélküle az egyén elpusztulna, a faj nem maradhatna fenn. Szükségleti feszültség tapad hozzá: legkisebb megbomlása is nyugtalanságot idéz elő gyerekben és anyában egyaránt, cselekvésre készteti az anyát, és néhány hetes korában már riasztó jelzésekre a csecsemőt. E kapcsolatnak megvannak a maga öröklött viselkedési mintái. Ezért is tekintjük az anya-gyerek kapcsolatot ösztönhelyzetnek. Az anyát az ivadékgondozás ösztöne készteti arra, hogy kicsinyét táplálja, jelzéseit már akkor is megértse, amikor a csecsemő még nem tudja magát differenciáltan kifejezni, a veszélyeket elhárítsa vagy megelőzze, és a gyerek szükségleteit kielégítse. Hermann Imre kimutatta, hogy azok az örökletes viselkedési minták, amelyekkel a kisgyermek vesz részt ebben a helyzetben, meghatározott, az egész fajtára jellemző cselekvési sorban peregnek le. Megjelenésükben, történetükben, dinamizmusukban egy ösztönös alkalmazkodásmódnak felelnek meg. Ez a megkapaszkodás ösztöne. A megkapaszkodásnak mint ösztönös eredetű viselkedési mintának legfontosabb szerve a kéz, kivitelezése, cselekvésben való megjelenése pedig a tenyérreflex vagy más szóval fogó reflex. Ha az újszülött tenyerét valamilyen tárggyal vagy a mutatóujjunkkal megérintjük, azt ujjaival átfogja. Ha ki akarjuk húzni az ujjunkat, szorítást érzünk, mintha a gyerek ?nem akarná? elengedni. A szorítás olyan erős, hogy a gyereket fél kézzel is fel lehet húzni, s néhány másodpercig elbírja a saját testsúlyát. Egyszerű reflexcselekvésről van szó. Az ujjak összezárulnak, válaszként a tenyér érintésére. Ez a reflex a születéstől kezdve a negyedik-ötödik hónapig váltható ki. Watson úgy találta, a reflexműködés addig tart, amíg a látás és a kézmozgás összerendeződése el nem éri azt a szintet,, amelyen a gyerek valóban fogni tud. Hermann Imre hozta összefüggésbe az embergyerek tenyérreflexét azzal a jelenséggel, hogy a majomgyerek, életének első hónapjaiban, az anyja testébe kapaszkodva él. Belekapaszkodik anyja szőrzetébe, bőrének ráncaiba, elöl, a hasi tájék körül függeszkedik, soha el nem hagyja anyját, mászni is rajta kezd el. A csimpánzanya csak akkor teszi le kicsinyét, amikor járni tanítja. Ez a megfigyelés vezette Hermannt ahhoz a feltevéshez, hogy a fejlődésének egy alacsonyabb fokán, az emberré válás útján, az ember ősének gyermeke éppen úgy az anyjába kapaszkodva töltötte élete első hónapjait, mit a ma ismert majmok. Ezt az összefüggést alátámasztja a Moro által leírt átkarolási reflex is. Ha az 1-3 hónapos, hátán fekvő csecsemő párnájára két kézzel ráütünk, karjával olyan mozdulatot tesz, mintha átkarolna valakit; hasonló mozgást végez a lábával is. Az embernél ma már a tenyérreflexnek nincs létfenntartó szerepe. A reflex azonban még mindig működik, éppen abban az időszakban, amelyben egykor élettani jelentősége volt. Forrás: Mérei ? Binét: Gyermeklélektan 14. old. A csecsemő és a szülei közötti szoros kapcsolat kifejlődése döntő fontosságú a gyermek egészsége szempontjából. A szülő és a gyermek közötti szeretet azonban se nem elkerülhetetlen, se nem automatikus. A szülő-gyermek kapcsolat nem egyik pillanatról a másikra alakul ki, hanem sok éven át fejlődik. Gyakrabban és több szeretettel érintkeznek a vonzónak vélt csecsemőkkel, mint a csúnyának tartottakkal. A nem vonzó csecsemőknek kevesebb tehetséget is tulajdonítanak. A terhesség folyamán a legtöbb leendő szülő elvárásokat épít ki arról, milyen lesz gyermekük, s amint a csecsemő kikerül az anyaméhből, rögtön kezdik vizsgálni, hogyan néz ki és hogyan viselkedik, hogy utalást találjanak arra, milyen lesz a gyermek később. Persze az újszülött néhány szempontból mindig különbözik attól a kisbabától, akit a szülők elképzeltek. A születés pillanatában azonban a szülők általában valóságos gyermekükhöz kezdenek alkalmazkodni.